A szó, ami megmarad

Amikor a tutajról írtam – arról, hogyan maradt el mellőlem a napi gyakorlás, a közös szertartások rendje -, a végén maradt egy elvarratlan szál. Mert nem minden ment tovább a tutajjal: velem maradt a látásmód, a tanítások csendes húzása, a mécsesgyújtó ima – és velem maradtak a mantrák. Azt ígértem, egyszer elmondom, miért éppen ők a legszívósabbak.

Furcsa kérdés ez. Miért éppen néhány szótag tapad meg a legmélyebben – mélyebben, mint a fogalmak, amelyeket évekig tanultam?

Talán mert az ismétlést nem kell megtanulni. Mindannyian ismerjük. Van mondat, amely éjjel kettőkor magától jár körbe a fejünkben – egy aggodalom, egy sérelem, egy mondat, amit el kellett volna mondani, vagy nem kellett volna. Nem mi ismételjük; ő ismétel minket. Az ismétlésnek hatalma van rajtunk, és ezt nem kell elhinni senkinek – elég hozzá egyetlen álmatlan éjszaka.

A mantra ezt az emberi tapasztalatot fordítja más irányba. Nem a gondolat ismétel téged, hanem te választod meg, mit ismételsz. Az elme persze eleinte ugyanúgy elkalandozik – éppen ezért hívják gyakorlásnak -, de az irány már a tiéd. A szanszkrit mantra szó a man- gyökből nő ki, amely annyit tesz: gondolkodni; a -tra végződés pedig eszközt jelöl. A mantra tehát a gondolkodás eszköze – szerszám, amit kézbe lehet venni. Egy régi tantrikus meghatározás még tovább megy. A szanszkrit mondás – mananát trájaté iti mantrah – szójátékra építi a szó két felét: mantra az, ami megvéd (trájaté), ha elmélkedsz (mananát) rajta. Nem a kimondás véd tehát önmagában, hanem az időzés benne – a szó menedékké válik annak, aki lakja. Bárhogyan is, a mozdulat ugyanaz: ez a szó nem arra való, hogy egyszer megértsd és továbblépj. Arra való, hogy újra és újra kimondd.

A mantra nem információ. Ösvény.

Ennek az ösvénynek a legrégebbi köve egyetlen szótag: az Óm. A Mándúkja-upanisad úgy beszél róla, mint amiben minden benne van – ami volt, ami van, ami lesz, és ami mindezeken túl csendben marad. Patandzsali a Jóga-szútrákban (I.27-28) már a gyakorlatot is megadja, két szóban: ismételd, és időzz el a jelentésén. Két mozdulat, amely csak együtt működik – az ismétlés elidőzés nélkül üres pörgetés, az elidőzés ismétlés nélkül szétszéledő gondolat. A Bhagavad-gítában pedig Krisna azt mondja: az áldozatok közül én vagyok a csendes ismétlés, a japa (10,25). Nem a tűzáldozat, nem a nagy gesztus – a halkan, kitartóan mondott szó.

És mert az elme hamar elfárad, a hagyomány a kéznek is adott feladatot. A mala száznyolc szeme csúszik az ujjak között – egy szem, egy ismétlés, egy lélegzet. Az ujjak számolnak, hogy az elme elengedhesse a számolást. Nem véletlen, hogy ezt a mozdulatot más hagyományok keze is ismeri a rózsafüzértől az imafüzérig – a test mindenütt ugyanúgy siet a lélek segítségére.

A mantra pedig hangot kér. Lehet kántálni, mély, egyenletes zúgással, amelyben a szótagok szinte összeérnek; lehet énekelni, dallamra fűzve; lehet a lélegzet ritmusára mondani, belégzésre az egyik felét, kilégzésre a másikat. A hang hordozza a szót. Egy idő után aztán már nem kell erőltetni: megy magától, ahogy a lélegzet.

De a hagyomány azt mondja: a hangos ismétlés csak az első lépcső. A japának három szintje van – a hangos, a suttogó és a néma, a tisztán belső -, és befelé haladva egyre mélyebbnek tartják. Mintha a mantra maga is tudná, merre tart: a hangból indul, és a csend felé megy.

Ugyanezt a lépcsőt ismerik a keleti keresztény szerzetesek is, akik Pál felszólítását – szüntelenül imádkozzatok (1Thessz 5,17) – szó szerint vették. Az ismételt ima náluk előbb az ajkakon él, aztán az elmében, végül, így mondják, leszáll a szívbe, és már önmagát imádkozza.

Ez a mantra titka, azt hiszem. Nem hozzáad, hanem elvesz. Az ismételt szó lassan kikoptat mindent, ami körülötte zajong, és teret nyit ott, ahol addig zsúfoltság volt – ahogy a lelki szegénység sem hiány, hanem tér.

A mantrák közül, amelyek velem maradtak, van egy, amely talán a legegyszerűbb – és talán a leghatalmasabb mind közül. Om mani padme hum – Avalókitésvara, az együttérzés bódhiszattvájának mantrája. Legkorábbi ismert forrása a Kárandavjúha-szútra, valamikor az első évezred közepe tájáról; Tibetben azóta ez a hat szótag mindenhol ott van. Kövekbe vésve az ösvények mentén. Imamalmokban forogva. Öregasszonyok ajkán, akik már nem is tudják, hányadik ezernél járnak. Alighanem a legtöbbször kimondott szavak közé tartozik ezen a földön.

A legtöbben így ismerik: ékkő a lótuszban. Szép kép, és a hagyomány sokféle mélységet bontott ki belőle. De a szanszkrit nyelvtan egy még csendesebb lehetőséget is őriz: a mani padme forma úgy is olvasható, mint egy név, amelyet valaki kimond – Ó, Ékkő-lótusz! Mintha a hat szótag nem leírna valamit, hanem odafordulna valakihez.

Talán nem állítás. Megszólítás.

És ha így van, akkor aki a mantrát ismétli, nem tételt hajtogat, hanem hív. Újra és újra kimond egy nevet – mint aki a sötétben ismétli valakinek a nevét, nem azért, mert közölni akar valamit, hanem mert kapcsolatban akar maradni. Talán ezért maradt velem. A gyakorlás rendje elmaradhat, a megszólításnak elég annyi, hogy kimondod – nem kell hozzá csarnok, se közösség, se alkalom.

Aztán egy nap a mantra is elhallgat. Nem vész el – csak átadja a helyét annak a csendnek. És ami utána marad, az nem üresség, hanem az a csend, amit a szó évek alatt kivájt magának. A víz hangja, amely akkor is kísér, amikor már nem ülsz a tutajon.

Mert ismétlünk mindannyian – ha mást nem, hát az aggodalmainkat, éjjel kettőkor. A kérdés csak az, hogy a szó, amely benned körbejár, merre visz: körbe-körbe, vagy befelé. És hogy ha egyszer elhallgat, milyen csendet hagy maga után.

Te mit ismételsz?