A tutaj, ami átvitt

Tartja a mondás, hogy mindenki spirituális lény — csak még nem mindenki ismerte fel magában. Én is így érkeztem: zárt szívvel, várakozás nélkül. Nem kerestem semmit. Csak kíváncsi voltam, mit mond egy tibeti láma azoknak, akik összegyűltek meghallgatni. A kapu, úgy tűnik, nem akkor nyílik, amikor kopogunk rajta.

Mert a tanítás megérintett. Nem a különlegessége — inkább az, hogy ismerősnek hatott. Mintha valamit, amit régóta sejtettem, most végre kimondtak volna helyettem. Sokat beszélgettünk azokban a hónapokban. Eljártam a közös gyakorlásokra, olvastam, tanultam, mantráztam. A személyes találkozások néha tűzszertartásba torkollottak; volt egy csodálatos elvonulás is, amelynek a csendjét máig őrzöm. Mind-mind sokat adott. Egy darabig úgy éreztem, együtt rezgek ezzel az egész világgal.

Aztán ahogy más hagyományok, más gondolatok felé fordultam, lassan azt vettem észre, hogy már nem tudok mindennel azonosulni. Nem hibát találtam benne. Inkább én nőttem másfelé. A közös gyakorlásokra egy idő után nem mentem többé — nem haraggal, nem csalódottan, hanem ahogy az ember egy szép házból kilép a kertbe. Hálával gondolok minden találkozásra, minden arcra, minden estére.

És mégis: a dolgok nagy része nem maradt meg a mindennapokban. A szertartások, a fogalmak, a rend — kikoptak. Egyetlen valami maradt velem. A mantra.

A mantra csupán néhány szótag, amelyet újra és újra ismételnek. Régi hagyományok szerint a kimondott szónak ereje van: nemcsak jelent valamit, hanem formálja azt is, aki kimondja. Száznyolc — a mala száznyolc szeme csúszik az ujjak között… Ezt megtartottam. Ma is. Hogy pontosan mit jelent nekem, és miért éppen ez maradt — arról majd egy másik alkalommal.

Nem a part maradt meg bennem. Hanem amivé az átkelés tett.

Van egy régi kép, amelyet maga Buddha mesélt el — a Maddzshima-nikája huszonkettedik beszédében áll, a tutaj hasonlata.

Képzelj el egy embert, mondja, aki hosszú úton jár, és egyszer csak egy hatalmas víz partjához ér. Az innenső part veszélyes és félelmetes; a túlsó part csendes és biztonságos. De nincs híd, nincs csónak, nincs rév. Mit tesz hát az ember? Összegyűjti a fűcsomókat, gallyakat, ágakat, leveleket, tutajt köt belőlük, és kezével-lábával evezve átkel a túlsó partra.

És most jön a kérdés, amit Buddha feltesz. Mit tegyen az ember a tutajjal, miután átért? Mondhatná: „Ez a tutaj milyen sokat segített! A fejemre veszem, a vállamra emelem, és viszem magammal, bárhová megyek.” Így tenne egy bölcs ember? Nem. A bölcs ember azt gondolja: „Ez a tutaj sokat segített. De most, hogy átértem, kihúzom a partra, vagy hagyom, hadd vigye a víz — és megyek tovább könnyű kézzel.”

Így van a tanítással is, mondja Buddha. A tanítás olyan, mint a tutaj: az átkelésért van, nem azért, hogy ragaszkodj hozzá. Még a tanítást is el kell engedned — teszi hozzá —, mennyivel inkább azt, ami nem is a tanítás.

Sokáig azt hittem, hogy aki letesz egy hagyományt, az hűtlen lett hozzá. Pedig épp az ellenkezője igaz. A tutaj nem azt kéri, hogy cipeld. Azt kéri, hogy érj át. Amikor leszálltam róla, nem elárultam az utat. Bejártam. És talán éppen ezért tudok ma is hálával visszanézni rá.

És ha jobban figyelek, ugyanez a felismerés visszhangzik máshol is, egészen más nyelveken.

A zen egyik legismertebb hasonlata szerint a tanítás olyan, mint az ujj, amely a holdra mutat. Ha az ujjat bámulod, sosem látod meg a holdat. Könnyű beleszeretni a formába: a szavakba, a szertartásokba, a magyarázatokba. Pedig ezek nem a cél. Csak arra szolgálnak, hogy egyszer észrevegyük azt, amire mindig is mutattak.

Csuang-ce, az ősi taoista, halászról és vadászról beszél. A varsa a halért van — ha megvan a hal, elfelejtheted a varsát. A hurok a nyúlért — ha megvan a nyúl, elfelejtheted a hurkot. „A szavak a jelentésért vannak” — mondja —, „ha megvan a jelentés, elfelejtheted a szavakat.” Megtartottam a halat. A varsát letettem.

És ott van Eckhart mester, a középkori keresztény misztikus, aki egy merész prédikációjában — épp a „boldogok a lelki szegények” mondat fölött — odáig megy, hogy ezt mondja: kérem Istent, szabadítson meg Istentől. Mert még a kép is, amit Istenről alkotunk, lehet börtön. El kell engedned a formát, hogy elérd azt, amire a forma mutatott.

De a kép, amely a legközelebb áll a szívemhez, egy szúfi költőé. Egy Rúmínak tulajdonított történet szerint sok lámpás ég egy teremben — mondja —, és mind másféle. Más a formájuk, más az anyaguk, más a koruk. Aki csak a lámpásokat nézi, azt hiszi, sokféle fény van a világon. Pedig a fény, amely bennük lobog, egyetlen fény. A lámpások különböznek — a Fény ugyanaz.

Amikor más hagyományok felé fordultam, sokáig féltem, hogy elhagyok valamit. Hogy elárulom az első fényt, amely felém ragyogott. De talán nem ezt tettem. Csak átléptem egyik lámpástól a másikhoz. A lámpás, amelyet otthagytam, ugyanazt a Fényt hordozta, mint az, amelyhez érkeztem — és mint az is, amely már bennem égett, mielőtt bármelyik terembe beléptem volna.

Nem a Fényt hagytam el. Csak másik lámpáshoz léptem.

Talán ezért találkoztam azzal a tanítással. Nem azért, hogy ott maradjak — hanem hogy átvigyen. Hogy elinduljak az úton, amelyen járnom kell. A mantra, amely megmaradt, nem ennek a partnak az emléke. Inkább a víz hangja, amely tovább kísér.

Talán mindannyiunk életében volt már egy tutaj. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e, mikor kell továbbindulni nélküle.