Ezt az idézetet gyakran látom. Képeken, videókon, motivációs, manifesztációs üzeneteken. Az esetek többségében a méltán híres festőművész, Vincent van Gogh nevével jegyzik. Ha belegondolunk, hatalmas felismerés rejlik ebben a gondolatban: minden, ami minket körülvesz, először valakinek az elméjében született meg, és csak utána vált valósággá. Ezt a mondatot azonban Van Gogh sosem mondta — leveleiben is hiába keressük, egyszerűen nincs ott. Nem tudni, ki mondta elsőként, és éppen ez a különös: egy gondolat, amelynek nem találni a megálmodóját, mégis itt él egy festő ajkán, aki sosem írta le. Maga is úgy lett valóság, ahogy állítja.
Van Gogh maga ezt valóban élte — és le is írta. A művész előbb belül lát: a legszebb képek a képzeletből születnek, és nem azt festi, amit a szeme előtt lát, hanem azt a világot, amely előbb a képzeletében született meg.
William Blake A Menny és a Pokol házasságában így ír:
Amit ma bizonyítottnak tartunk, egykor csak elképzelt volt.
Talán minden alkotás előbb a képzeletben születik meg. Samuel Taylor Coleridge a Biographia Literariában így írt a képzelőerőről: „a teremtés örök aktusának ismétlődése a véges elmében, a végtelen ÉN VAGYOK-ban”. Az emberi alkotás nem bűvésztrükk, hanem részvétel valami sokkal nagyobban.
Nem véletlen, hogy sok hagyomány nem puszta fantáziának tekinti a képzeletet. Inkább annak a helynek, ahol az ember először érintkezik a teremtéssel. A hermetikus hagyomány szerint az egész világ az elméből — a Núszból jött létre. Az isteni Elméből bontakozik ki a Logoszon át.
Az ősi tanítás, a Dhammapada (Buddha tanításai) is az elmét teszi előre:
A jelenségeket az elme előzi meg, az elme az úr, ezek mind az elme termékei.
A tanítás így folytatódik: ha az ember tiszta elmével beszél vagy cselekszik, azt követi a boldogság, mint el nem maradó árnyék.
Az indiai szentírás, a Brihadáranyaka-upanisad szerint „Amilyen a mély vágyad, olyan az akaratod; amilyen az akaratod, olyan a tetted; amilyen a tetted, olyan a sorsod”.
A modern fül gyakran csak ezt hallja: manifesztáció, vonzás törvénye — csak gondold el, és megkapod. Neville Goddard azt mondja: éld át a beteljesült kívánság érzését. A Dhammapada viszont tiszta elmét mond. Az upanisadikus hagyomány azonban még tovább megy: végső soron nem a vágy beteljesülése, hanem a vágytalanság vezet szabadsághoz. A festő sem elvesz egy díjat az univerzumtól: lát valamit, aztán szolgálja. Talán itt nem is az a kérdés, hogyan szerezd meg, amit akarsz, hanem hogy valójában mit álmodsz, milyen belső képet élsz valóra. Vagy hogy egyáltalán van-e helye az életedben, hiszen teli tálba nem lehet már semmit tölteni.
Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy mire vagy képes. Hanem az, hogy milyen képet hordozol magadban. Mert minden tett abból nő ki. A világ nem akkor kezd megváltozni, amikor a kezed mozdul, hanem amikor a belső látásod. Ha egy pillanatra leülsz, behunyod a szemed, és elengedsz mindent, megérkezik a csend. Ebben a csendben nemcsak meghallani lehet a fontos dolgokat, hanem egy üres vászonra csodákat is festeni.
Ez a kép a tiéd-e — szolgálod, vagy csak megragadnád?
Ha van gondolatod a bejegyzéshez, csatlakozz a beszélgetéshez Facebookon.