Ami előre húz

Az ember mindig nyúl valami felé. Nem is mindig tudja, mi az. Van egy csendes nyugtalanság, ami nem egészen éhség, nem egészen hiány, és mégsem hagy békén. Mintha valami előre hívna, egy irányba, amit nem látsz tisztán, de érzed a húzását.

Furcsa ez, mert azt tanultuk, hogy minket a múlt mozgat. Ami tegnap történt, meghatározza a mait; ami voltál, eldönti, mi leszel. A múlt lök, és mi megyünk előre, mint akit hátba taszítottak. De figyeld meg egyszer pontosan azt az érzést. Nem a hátad mögül jön. Elölről.

Mi van, ha nem a múlt lök, hanem a vég húz?

Egy püspök tizenhat évszázaddal ezelőtt egyetlen mondatba sűrítette ezt. Augustinus a Vallomások első lapján úgy fordul Istenhez, mint aki végre megértette, mi baja volt egész életében:

„Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” (Vallomások I,1)

A nyugtalanság nem azt jelenti, hogy elvesztettél valamit. Hanem hogy valami hív.

De mi húzhat valakit előre? Egy hiányzó dolgot nem lehet előre megszerezni. Egy régi görög gondolkodó, aki a világ mozgásán töprengett, épp erre jutott: van, ami úgy mozgat, hogy közben ő maga meg sem mozdul. Arisztotelész azt írta, hogy a legvégső valóság nem lökéssel indít mozgásba mindent, hanem úgy, ahogyan a szeretett: vonzással (Metafizika XII., 1072b). Ahogy a szerelmes megindul a másik felé, anélkül hogy az egy ujját is mozdítaná. A vonzás nem erő. Szeretet tárgya.

És ha ez így van, akkor a kérdés már nem az, hogy mi húz, hanem hogy ki. A Jelenések könyve nem óvatoskodik a válasszal:

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13)

A vég tehát nem állapot, nem hely, nem cél a horizonton. Jelenlét. Valaki, aki ráadásul a kezdet is: aki felé tartasz, ugyanaz, akitől elindultál.

Ennek a vonzásnak egy jezsuita pap a huszadik században nevet adott. Teilhard de Chardin az egész teremtést egyetlen hosszú mozgásként látta egy pont felé, amit Omega-pontnak hívott, és amiről azt írta, hogy nem taszítja, hanem magához húzza a világot. Egy hang a sok közül; nem ő találta ki a húzást, csak meghallotta. A világ túlsó felén a hindu jógi, Sri Aurobindo, Teilhard kortársa, aki vele sosem találkozott és a műveit sem ismerte, a maga hagyománya felől más szavakat talált ugyanerre a mozgásra: az anyagot látta, ahogy fölfelé nyúlik valami felé, ami ébredezni kezd benne. A két kép nem ugyanaz. Az egyiknél az isteni száll alá az anyagba, a másiknál a teremtés emelkedik. Más nyelv, más hagyomány, más név. Két ember a világ két végén, akik nem tudtak egymásról, mégis ugyanabba a kérdésbe botlottak.

És ha az egész teremtés így hajlik, akkor talán a te csendes nyugtalanságod sem hiba. Nem valami, amit el kell altatni. Nem onnan löknek, ami voltál. Afelé húznak, ami lehetsz.

Lehet, hogy ugyanazt érzed, amit Augustinus nyugtalanságnak nevezett. Lehet, hogy ugyanazt, amit Arisztotelész vonzásnak látott. Lehet, hogy ugyanazt, amit te egyszerűen csak hiánynak hívsz.

A kérdés talán nem az, hogy mi hiányzik. Hanem az, hogy mi hív.