Boldogok a lelki szegények

Ez a mondat a nyugati világban gyakran lenéző módon hangzik el, akár egy gúnyos mosollyal karöltve. „Lelki szegény” – ma ez gúny, szinte sértés. Pedig ez a mondat valójában nem lefelé mutat, hanem felfelé. Oly sokszor hallottam, hogy felmerült bennem, vajon miért mondjuk ezt és mit is jelenthet?

A mondás eredetije a görög szöveg, Máté evangéliumából (Mt 5,3) származik: „makarioi hoi ptōchoi tō pneumati”.

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

A görög „ptóchosz” nem egyszerűen szegény: olyan koldus, aki tudja, hogy semmije sincs. A „tō pneumati” pedig nem lelki, hanem lélekben. Nem az anyagi világban értett nincstelenség ez és nem is intellektusában: a lélek terében áll üresen. A mondat tehát nem azt mondja: boldogok az együgyűek. Azt mondja: boldogok, akik tudják, hogy nem birtokolják az igazságot. Akik koldusként állnak nyitott tenyérrel a szellem előtt.

Lukácsnál ez a mondat viszont csak ennyit mond: Boldogok vagytok, ti szegények (Lk 6,20). Vagyis létezik egy olyan olvasat is, amely szerint Jézus a valódi, anyagi szegényekről beszélt. Máté evangéliumában megjelenik a „lélekben” kiegészítés, amely a hangsúlyt a belső állapotra helyezi.

Különösen érdekes, hogy a kifejezés nem csak az evangéliumokban jelenik meg. A holt-tengeri tekercsek közt, Qumrán barlangjaiban ugyanez a kifejezés bukkan fel. Ott sem sértés, inkább önmagukat nevezték meg. A közösség tagjai feladták a jeruzsálemi társadalom gazdagságát, a pusztába vonultak és vagyontalan közösségben éltek, hogy mindent elengedjenek, ami nem Isten. „Lélekben szegények” – így hívták önmagukat. Mára ez a gondolat gúnnyá kopott, egykor a beavatottak címe volt. Nem ők az egyetlenek, akik ezt a nevet választották: a szúfi kereső neve, a dervis is szó szerint szegényt, koldust jelent.

Eckhart mester, a középkori domonkos rendi misztikus szerint:

aki semmit nem akar, aki semmit sem tud, akinek semmije sincs

Ez a radikális belső kiüresedés az útja annak, hogy az ember befogadja Istent. Sőt, odáig ment, hogy a lelki szegény az, aki még a saját Isten-képét is elengedi: „Kérjük Istent, hogy szabadítson meg minket Istentől”. Ez a gondolat nem egy keresztény különlegesség. Sokkal inkább egy egyetemes felismerés.

Platón védőbeszéde szerint Szókratész abban különbözött a többiektől, hogy nem hitte tudni, amit nem tudott — ebből kopott szállóigévé a „tudom, hogy semmit sem tudok”. A zen a kezdő elméjét dicséri. Egy ismert anekdota szerint teli teáscsészébe már nem lehet tölteni. A taoista üres edényt pont az üressége teszi használhatóvá.

Mind ugyanazt suttogja: az üresség nem hiány, valójában tér.

Korunkban szinte korlátlan mennyiségű információ vesz körül bennünket, ezért könnyű összetéveszteni a tudást a bölcsességgel. Az embernek sokszor már azelőtt van véleménye, hogy egyáltalán kérdése lenne. Mindent tud és sokszor fel sem merül benne, hogy létezik olyan dolog, amit nem tud. Lehet, hogy pont ezért nem hall meg semmit, hiszen hogyan hallhatnánk meg bármit, ha állandóan zaj van? A lelki szegénység nem az, amink nincs, hanem a hely, amit magunkban szabadon merünk hagyni. És ebben az üres térben tud megszólalni az, amit a zaj elfed.

Mi maradna belőled, ha ma letennéd mindazt, amit tudni vélsz?