Van egy csendes gyanú, amit ritkán mondunk ki magunknak. Amikor jól mennek a dolgok, hálásak vagyunk. Imádkozunk, elcsendesedünk, jót teszünk másokkal, és közben valahol hátul fut egy halk könyvelés. Nem tudatosan. Úgy, ahogy a lélegzet fut a testben, anélkül hogy figyelnénk rá. Ha most így élek, akkor valami megtart. Ha kitartok, valami visszatér belőle. Aztán … Olvass tovább
Valaki mond egy félmondatot. Nem is neked szánta, és másnapra valószínűleg elfelejti. Te viszont este még mindig ott tartasz vele. Lejátszod újra, kitalálod, mit kellett volna válaszolnod, aztán még egyszer, egy kicsit élesebben. Közben magad is érzed, hogy ez már sok. A mondat nem volt akkora. A visszhangja igen. Egy korábbi írásban arról volt szó, … Olvass tovább
Próbáld meg magad elé képzelni a jövő hetet. Ne a naptárban álló bejegyzéseket, hanem magát a hetet: a fényt, az arcokat, a mondatokat, amelyek el fognak hangzani. Nincs ott semmi. Üres felület, amire a képzelet rárajzol valamit, aztán a rajz szétesik. Fordulj most a tegnap felé. Ott minden megvan. Látod, hol álltál, ki mit mondott … Olvass tovább
Az ember mindig nyúl valami felé. Nem is mindig tudja, mi az. Van egy csendes nyugtalanság, ami nem egészen éhség, nem egészen hiány, és mégsem hagy békén. Mintha valami előre hívna, egy irányba, amit nem látsz tisztán, de érzed a húzását. Furcsa ez, mert azt tanultuk, hogy minket a múlt mozgat. Ami tegnap történt, meghatározza … Olvass tovább
Ezt az idézetet gyakran látom. Képeken, videókon, motivációs, manifesztációs üzeneteken. Az esetek többségében a méltán híres festőművész, Vincent van Gogh nevével jegyzik. Ha belegondolunk, hatalmas felismerés rejlik ebben a gondolatban: minden, ami minket körülvesz, először valakinek az elméjében született meg, és csak utána vált valósággá. Ezt a mondatot azonban Van Gogh sosem mondta — leveleiben … Olvass tovább
