Van egy csendes gyanú, amit ritkán mondunk ki magunknak.
Amikor jól mennek a dolgok, hálásak vagyunk. Imádkozunk, elcsendesedünk, jót teszünk másokkal, és közben valahol hátul fut egy halk könyvelés. Nem tudatosan. Úgy, ahogy a lélegzet fut a testben, anélkül hogy figyelnénk rá. Ha most így élek, akkor valami megtart. Ha kitartok, valami visszatér belőle.
Aztán jön egy időszak, amikor nem tér vissza semmi. És ilyenkor ébred fel a gyanú: szerettem-e valaha egyáltalán, vagy csak jól fizetett a hűség?
Ez a kérdés régebbi nálad.
Sokkal régebbi.
A Jób könyvének legelején, még mielőtt bármi történne, elhangzik egy mondat. Nem Jóbot kérdőjelezi meg, hanem valami sokkal törékenyebbet:
Vajon ingyen féli Jób az Istent? (Jób 1,9)
A vádló nem állítja, hogy Jób rossz ember volna. Elismeri, hogy jó. Csak azt kérdezi meg, mennyibe került neki. Vedd el a kerítést és a nyájat, és meglátjuk, mi marad a jámborságból. A kérdés arra irányul, hogy szeretni lehet-e egyáltalán érdek nélkül.
A gyanú ősi. Egy tanító, Antigonosz Szokhóból, ezt hagyta a tanítványaira: ne olyan szolgák legyetek, akik a fizetség reményében szolgálják urukat (Pirké Ávot 1,3). Nincs a mondatban áhítat. Szikár mesterségbeli szabály, mint amikor valaki a szerszám helyes fogásáról beszél. Mintha azt mondaná: aki így kezdi, az rossz irányba indult el.
Nézd meg egyszer az imáidat. Mennyi bennük a kérés, és mennyi az, ami nem akar semmit. A kérés nem szégyen, a kérés emberi. De ha csak kérés marad, a kapcsolat lassan olyanná válik, amelyben teljesítesz, és várod a szállítást. Amiért pedig fizetség jár, az már nem szeretet, hanem munkabér.
Ezt nehéz észrevenni magunkon, és nem rosszindulatból nehéz. Szinte minden kapcsolatunk kölcsönösségre épül. Adok, hogy kapjak. Hű vagyok, mert remélek valamit. Aki ebben nőtt fel, annak elképzelhetetlennek tűnik, hogy létezik olyan szeretet, amely mögött nem fut ott halkan egy elszámolás.
Évszázadokkal később, a dél-iraki Bászrában élt egy asszony, Rábia al-Adavijja. A hozzá kötött imát későbbi életrajzírók örökítették tovább, nem kortársak, tehát hagyomány adja a kezünkbe, nem dokumentum:
Istenem, ha a pokoltól való félelmemben imádlak, égess el a pokolban. Ha a paradicsom reményében imádlak, zárj ki onnan. De ha teérted magadért, ne tartsd vissza tőlem örök szépségedet.
Az ima sorra veszi az összes lehetséges hasznot, és egyenként visszaadja mindet. A félelmet is, a reményt is. Ami a végén megmarad, annak nincs másik neve: ő maga.
Van, ahol ez még mélyebbre megy.
Eckhart Mester egy prédikációjában, amely a lelki szegénységről szól, eljut egy olyan mondatig, ami elsőre szinte istenkáromlásnak hangzik:
Kérjük Istent, hogy szabadítson meg minket Istentől.
A mondat arról az Istenről szól, akit magunknak formáltunk, és aki ezért a birtokunkban van. A kép, amit róla őrzünk. A jó érzés az ima után. A bizonyosság, hogy jó helyen állunk. Ez mind bekerülhet a könyvelésbe. Amíg van mit felmutatnod a hűségedért, addig nem tudod, hogy miért ragaszkodsz.
Térjünk vissza a Jób-könyv nyitányához, mert van benne valami, ami fölött könnyű elsiklani.
A szó, amit a vádló használ, héberül hinnám: ingyen, ok nélkül. Néhány sorral később ugyanez a szó újra elhangzik, de akkor már Isten mondja ki, és nem a hűségre vonatkozik. A csapásra: ok nélkül fordult ellene minden (Jób 2,3).
Ugyanaz a szó, kétszer, két irányban. Ha a hűségről kérdés, hogy ingyen van-e, akkor a szenvedésről kiderül, hogy tényleg ingyen van. Nincs mögötte számla. Nincs mögötte érdem, amiért járt volna, és nincs mögötte tanulság, amiért cserébe adták.
Ez a könyv legnehezebb mondata, és mégis ez az, ami felszabadít.
Innen születik a legtöbb önvád. Ha mindennek oka van, akkor minden veszteség mögött magadat kell keresned. Talán kevés volt a hited. Talán rosszul döntöttél. Talán nem imádkoztál eleget. A Jób könyve ezt a számítást töri össze. Nem ad választ arra, miért ér utol a rossz, de leveszi rólad a terhet, hogy mindenáron magyarázatot találj magadban.
Ha nincs elszámolás egyik irányban sem, akkor nincs mit keresned. Marad az, hogy ott vagy.
Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatok végére helyezett egy imát, amiben minden visszakerül oda, ahonnan jött: a szabadság, az emlékezet, az értelem, az akarat, mindaz, amije az embernek van (Lelkigyakorlatok 234). Aki ezt kimondja, nem a szegénységet választja. A mozdulat iránya fordul meg benne: kinyitja a kezét. Amit magad adsz oda, azt nem lehet elvenni tőled.
És akkor ott marad a kérdés, ami elől nincs hova elbújni.
Ha holnap semmi nem igazolná, hogy jó úton jársz, ha nem lenne eredmény, nem lenne elismerés, és a belső bizonyosság is elhallgatna, ott maradnál-e még? És ha igen, mi az benned, ami ott maradna?
Ha van gondolatod a bejegyzéshez, csatlakozz a beszélgetéshez Facebookon.