Nyugalom a múlandósággal szemben

Hetek óta van bennem egy érzés. Ez sokakat meg szokott lepni, köztük engem is néha. „Hogy tudsz ilyen tárgyilagos lenni?”, vagy „Hogyan engeded el a dolgokat így?” és hasonló kérdések jönnek. Őszintén mondom, ha tudnám, elmondanám. Elmondanám, megtanítanám mindenkinek.

Nem neveztem nevén a dolgot, nem is gondoltam rá, hogy kéne. A napokban azonban mégis szembe jött a gondolat: megbékélni azzal, hogy minden elmúlik. Napok óta elmélkedem rajta, hogy ez valóban leírja-e azt, amit érzek. Sok dolog történt velem, ami eleinte kibillentett. Hiába ápoltam a kertet, egy külső vihar szét akarta fújni a leveleket. Aztán egyre kevesebb vihar tör be a kertbe. Vajon hideg lettem és nem érdekelnek a dolgok?

Egyszerűen azt érzem, hogy nem ezek a dolgok határoznak meg engem. Ha valahol nem érzem jól magam, nem kell magyarázkodnom, csak elmegyek máshova. Ha valaki máshogy látja a dolgokat, szeretek róla beszélni, vitázni, de nem akarom legyőzni vagy meggyőzni. Eltűntek a vélt vagy valós ellenfelek, eltűntek a külső harcok.

Anicca és upekkhā. Két páli szó, és egyik sem hangzik jól magyarul. Az első a mulandóság: hogy semmi nem marad úgy, ahogy most van. A második nehezebb. Egykedvűségnek szokták fordítani, néha kiegyensúlyozottságnak, de mindkettő hidegebb annál, amit jelent. A szó tövében egy nézés rejlik: odanézni, ott maradni a dolog mellett anélkül, hogy elkapna.

Nem a szavaktól lettem nyugodtabb, azok utólag jöttek. Annyit tettek hozzá, hogy a kérdést, amit magamnak feltettem, mások is feltették. A Majjhima Nikāya 137. beszédében Buddha kettébontja a nyugalmat. Van, amelyik otthon ül a világban: csendes, de nem lát túl azon, ami éppen előtte van. És van, amelyik az elengedésből nő ki. Kívülről a kettő egyforma. Én sem tudom kívülről eldönteni magamról. Csak azt tudom, hogy nem elfordulásból lett: a viharokat végignéztem, nem behunyt szemmel vártam ki őket.

Egy másik nyelven ugyanez a gondolat tér vissza. A Bhagavad-gítá második énekében Krisna annak beszél, aki épp összeomlott a két sereg között, és le akarta tenni a fegyvert.

A hideg és a meleg, az öröm és a fájdalom jön és megy. Nem maradandók. Viseld el őket.
(Bhagavad-gítá 2,14)

A szó, ami itt a mulandóságot jelenti, anitya: az anicca szanszkrit megfelelője. A tanács viszont keményebb annál, amit várnál. Nem azt mondja, hogy ne érezd. Azt mondja, hogy bírd ki.

A mulandóság nem veszi el az örömöt, csak leszedi róla a birtoklás kényszerét. A fájdalomtól pedig elveszi az örökkévalóság látszatát. Nem az nyugtat meg, hogy nem foglalkozom vele. Csak nem várom el semmitől, hogy állandó legyen.

Ha leülsz pár percre csendben: mi az a kertedben, amiről azt hiszed, hogy örökre ott marad?