Ami aránytalanul fáj

Valaki mond egy félmondatot. Nem is neked szánta, és másnapra valószínűleg elfelejti. Te viszont este még mindig ott tartasz vele. Lejátszod újra, kitalálod, mit kellett volna válaszolnod, aztán még egyszer, egy kicsit élesebben. Közben magad is érzed, hogy ez már sok. A mondat nem volt akkora. A visszhangja igen.

Egy korábbi írásban arról volt szó, hogy a fájdalom mellé nem kötelező odatenni a szenvedést. Az első nyíl megérkezik, a másodikat mi lőjük ki magunkba, és ezt idővel észre lehet venni. De van egy állapot ezen is túl. Nem hadakozol. Nem menekülsz a telefonba. Letetted, és tényleg letetted. A dolog mégis ott van valahol hátul, és időnként előjön. Már nem fáj, mégis foglalkoztat.

Buddha egyszer egy szávatthi háziasszonyról mesélt a szerzeteseinek. Vedéhikának híre járta, hogy szelíd, türelmes és nyugodt. A szolgálója, Káli egy nap eltűnődött: vajon tényleg nincs harag az úrnőmben, vagy csak nincs, ami előhívja? Próbát tett, és későn kelt. Először csak ingerült szavakat kapott. Aztán még későbben kelt, és a szelídségéről ismert asszony sodrófával ütötte fejbe. A történet a fűrész hasonlatáról elnevezett beszédben maradt fenn (MN 21), és Buddha egyetlen tanulságot fűz hozzá: bárki lehet békés, amíg kellemetlen szó nem éri.

A késés nem oka volt az indulatnak. Alkalma.

Nem minden bosszúság ilyen. Ha rád dudálnak a kereszteződésben és összerezzensz, az nem a gyerekkorodról szól; a legtöbb ingerültség akkora, amekkora az ok, és el is múlik vele együtt. A jelzés az aránytalanság. Amikor a visszhang sokkal nagyobb, mint a hang.

Amíg a hangot figyeled, kifelé nézel: ki mondta és miért, milyen jogon. A visszhang viszont nem a kiáltás erejétől függ. Kiálts bele egy szobába, és a fal szinte azonnal elnyeli. Kiálts bele egy barlangba, és sokáig zeng. A különbséget a tér adja, amelyikbe a hang beleszólt.

Ha egy mondat aránytalanul nagyot szól benned, üregre talált. Az üreget pedig valami kivájta. Régi víz, amelyik rég elfolyt, de a formája megmaradt. Ezért fáj pont ez, és ezért hagy hidegen ezer másik mondat, amelyik mást talán ledöntene. Ahol még védesz valamit, ott mélyebb a üreg.

A kiáltás a másiké. A barlang a tiéd.

Rómában Seneca egy elődje, Sextius szokásáról ír a haragról szóló könyvében (De ira III. 36.). A filozófus minden este, lefekvés után kikérdezte a lelkét. Milyen rossz szokásodat gyógyítottad ma? Melyik hibádnak álltál ellen? Miben lettél jobb? Seneca átvette a gyakorlatot, és leírja a sajátját is: amikor elviszik a lámpát, és a felesége, aki ismeri már ezt a szokását, elhallgat, végigmegy az egész napján, és semmit nem hallgat el maga elől. A hangneme közben meglepően szelíd. Ezt máskor ne tedd, mondja magának, most az egyszer megbocsátok.

Ő ezt nem hívta barlangjárásnak, pedig az volt: lámpással végigmenni a napon, és megnézni, hol zengett valami nagyobbat, mint kellett volna. Vád helyett így térkép készül, és minden estével pontosabb. Ehhez nem kell külön módszer, csak annyi csend, amennyi a lámpaoltás és az elalvás közé fér. Aki elkezd csendben lenni, annak a saját visszhangjai is hallhatóbbak.

Nem minden üreg ugyanaz. Az egyiket veszteség vájta, a másikat régi szégyen. A legmélyebb terem viszont az, amelyikről nem is tudunk, mert valamikor magunk falaztuk el. Jung az Aion lapjain árnyéknak nevezi azt, amit magunkból nem vállalunk. Az árnyék odakint keres magának arcot, és többnyire talál is. Ezért árulkodik olyan pontosan az aránytalan ellenszenv: ahol valaki jobban zavar, mint amennyire indokolt, ott gyakran a saját le nem vállalt részünkkel állunk szemben, egy másik ember vonásaira kifeszítve. Ettől még lehet, hogy a másiknak tényleg nincs igaza. Az indulat mérete viszont már a te ügyed.

Előbb-utóbb pedig feltűnik, hogy ugyanaz a néhány visszhang jár vissza. Más emberek, más mondatok, és mégis ugyanaz a zengés. A hangok cserélődnek; a barlang marad.

Lemész-e egyszer, lámpással, oda, ahonnan a legrégebb óta zeng?