A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választható

Van egy mondat, ami valahogy mindig visszatalál az emberhez. A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választható. Talán egy könyvben olvastad, talán valaki mondta egy nehéz időszakodban, és lehet, hogy először bosszantott. Mert amikor tényleg fáj valami, amikor veszteség ér, amikor a tested vagy a lelked sajog, ez a mondat könnyen üresnek hangzik. Hogyan lenne választható a szenvedés? Ki választaná?

És mégis. Valami megakad benne. Mintha a mondat tudna valamit, amit mi is sejtünk, csak még nem néztünk oda.

Ez a ma ismert mondat egy jóval régebbi buddhista tanítással cseng össze. A Buddha egyszer erről beszélt a szerzeteseinek. A beszéd fennmaradt a páli kánonban, a Szanjutta-nikája gyűjteményében (SN 36.6), és egy kérdéssel kezdődik. A tanulatlan, hétköznapi ember érez kellemes érzést, fájdalmas érzést és semleges érzést. De a tanult, nemes tanítvány is pontosan ezeket érzi. Mi hát a különbség kettejük között?

Amikor a tanulatlan embert fájdalmas érzés éri, bánkódik, kesereg, jajgat, a mellét veri, és összezavarodik. Így két fájdalmat érez: egy testit és egy lelkit. Olyan ez, mintha egy embert eltalálnának egy nyílvesszővel, és rögtön utána eltalálnák egy másodikkal is. Aztán a fájdalommal szemben ellenállás támad benne, és hatalmába keríti. Végül menekülni kezd: az érzéki élvezetekben keres menedéket, mert más kiutat a fájdalomból nem ismer. Össze van kötözve a szenvedéssel, mondja a Buddha.

A tanult tanítványt ugyanúgy eltalálja az első nyíl. De ő nem bánkódik, nem jajgat, és nem esik szét, így egyetlen fájdalmat érez: a testit. Benne az ellenállás sem támad fel, és menekülnie sem kell, mert ismer más kiutat is. Látja, ahogyan az érzés megszületik, kibomlik és elmúlik. Ő nincs összekötözve a szenvedéssel. Ez a különbség, zárja a Buddha, a tanulatlan ember és a tanítvány között.

A tanítványnak is fáj. Az első nyíl őt is eltalálja, a seb az ő testén is seb. A gyakorlás senkit nem emel a fájdalom fölé.

Az első nyíl az életből érkezik. A másodikhoz gyakran mi nyúlunk, még mielőtt észrevennénk.

És ez a mozdulat ritkán tudatos döntés. A második nyíl többnyire begyakorolt, régi reakció, ami hamarabb elindul, mint hogy látnánk. Ezért nem vádol ez a tanítás senkit azzal, hogy rosszul választott, amikor szenved. A szabadság ott kezdődik, hogy idővel felismerjük a mozdulatot.

A beszéd ráadásul két arcát mutatja meg ennek a mozdulatnak. Az egyik a hadakozás: a bánkódás, a nekifeszülés, a miért pont én. A másik a menekülés. Ez ma is pontosan felismerhető, csak másképp hívjuk. A telefon, ami után azért nyúlsz, hogy ne kelljen érezni. A nassolás, a pohár vagy a munka, amikor menedékké válik. Ilyenkor a fájdalomra újabb réteg kerül, az eredeti seb pedig eltakarva sajog tovább.

Ez a felismerés nemcsak ebben az egy hagyományban szólal meg. Mintha ugyanazt a dallamot hallanánk más és más hangszeren.

Csuang-ce, a taoista bölcs egy csónakról mesél. Ha a folyón átkelsz, és egy üres csónak sodródik neked, nem haragszol meg rá, akármilyen indulatos ember vagy is. De ha valaki ül abban a csónakban, már kiabálsz vele. Az ütközés ugyanaz, a lökés ugyanakkora. A harag a történetből születik, amit a csónakban ülőről mesélünk magunknak. Az üres csónak az első nyíl. A kiabálás a második.

A sztoikusoknál egy egykori rabszolga és egy császár jutott el ugyanerre a felismerésre. Epiktétosz a Kézikönyvecske ötödik szakaszában írja: nem a dolgok zavarják meg az embert, hanem a vélekedései a dolgokról. Marcus Aurelius, a filozófus császár pedig önmagának szánt jegyzeteiben írja (Elmélkedések VIII. 47.): a gyötrelmet a külső dologról alkotott ítéleted okozza, és ezt az ítéletet eltörölni a te hatalmadban áll. A seb egy dolog. Az ítélet, amit köré szövünk, egy másik.

A tibeti hagyomány egyik legszeretettebb szövegében, Sántidéva Bódhicsarjávatárájában, a türelemről szóló fejezet (VI. 10.) két kérdésbe sűríti mindezt:

Ha van orvosság a bajra, miért a zaklatottság? Ha nincs orvosság, mit ér a zaklatottság?

Ami tehető, azt tedd meg. Ami nem, azt hordozd. A kesergés egyik esetben sem segít, csak egy nyíllal többet jelent.

És talán ide tartozik a Hegyi beszéd egyik legcsendesebb mondata is: elég minden napnak a maga baja (Mt 6,34). Mert a második nyíl időben is tud repülni. A holnap fájdalmát, ami még meg sem érkezett, már ma kilőjük magunkba, előre elszenvedjük azt, ami talán sosem történik meg. Az aggodalom így lesz a második nyíl legfürgébb változata: olyan sebet üt, aminek még első nyila sincs.

Ennyi hang, ennyi táj, és mind ugyanoda mutat. Mit ígér ez a mondat, ha egyszer ugyanúgy fog fájni? Egy keskeny rést a fájdalom megérkezése és a régi mozdulat elindulása között, ahol a kezed már nyúlna a második nyílért: a miért pont én felé, a hadakozás felé, a telefon felé. Többnyire észrevétlen marad, mert a megszokás gyorsabb a figyelmünknél. De létezik. És minél csendesebb vagy, annál szélesebbre nyílik. Aki elkezd csendben lenni, előbb-utóbb tetten éri a saját mozdulatát, ahogy éppen történik.

Ott, abban a résben lakik minden, amit ez a mondat ígér.

Legközelebb, amikor fáj valami, megpróbálod észrevenni?