Mindig töprengek valamin. Ki kell találni, meg kell oldani, végig kell gondolni. A fejem olyan, mint egy műhely, ahol sosem kapcsolják le a villanyt: az egyik gondolat még be sem fejeződött, a következő már kopogtat. És ez jól is van így, ebből élek, ezt tanultam egy életen át. A gondolkodás eszköz, és jó eszköz.
Csak néha észreveszem, hogy olyankor is jár, amikor nincs rá szükség. Este, elalvás előtt. Két teendő között, abban a néhány percben, ami lehetne üres is. A műhely dolgozik akkor is, amikor nincs megrendelés.
Pedig van, amit nem a gondolkodás old meg.
A csendet nem megcsinálod. Megengeded.
Ez a jó hír ebben az egészben: mivel nem csinálni kell, elrontani sem lehet. Nincs hozzá tehetség, nincs szint, amit el kellene érni, nincs helyes technika, amit el lehetne véteni. Csak abbahagysz valamit néhány percre, amit egyébként megállás nélkül csinálsz.
Az ember hajlamos várni. Majd ha csend lesz a lakásban. Majd ha lesz egy szabad fél óra, majd hétvégén, majd a szabadság alatt. A megfelelő pillanat pedig nem jön el, mert a megfelelő pillanat is csak egy gondolat, és a gondolatok éppen abból élnek, hogy mindig van következő.
A kontemplatívok régóta tudják, hogy a csend belső irány. Nem kell hozzá elnémulnia a világnak; elég, ha te odafordulsz. Ezért nem baj, ha világos van. Nem baj, ha behallatszik az utca, ha szól a szomszédban a tévé, ha negyedóra múlva indulnod kell. Pár perc is elég.
Ülj le ott, ahol éppen vagy. Csukd be a szemed.
Végy egy mély levegőt, és engedd ki lassan. Most itt vagy. Most nem kell azonnal menned sehova, nem kell megoldanod semmit. Ami fontos, az megvár néhány percet; eddig is megvárta.
Érezd a hátadhoz érő háttámlát. Az ülőpárnát magad alatt. A tenyered súlyát a combodon. A talpad alatt a padlót, ahogy tart. Nem kell csinálnod ezekkel semmit, csak észrevenni, hogy ott vannak. A tested egész nap itt volt, csak a fejed járt máshol.
Aztán figyeld a légzésed. Nem kell szabályozni, megy az magától, ahogy eddig is ment. Csak számold a kilégzéseket. Egy. Kettő. Három. Négy. A zen kolostorokban évszázadok óta így ülnek le a kezdők, és így ülnek le a mesterek is; a számolás mindenkinek jár.
Ha közben elkalandozol, az nem hiba. A fej azt teszi, amit egész életében tanult: gondolkodik. Amikor észreveszed, hogy elmentél, abban a pillanatban már vissza is értél. Kezdd újra: egy, kettő, három, négy. Ez maga a gyakorlat, a visszatérés.
Nincs több lépés. Nincs haladó változat, amit teljesíteni kellene. Ülsz, érzed, hogy tart a szék és a padló, számolod a kilégzést, és amikor elkalandozol, visszajössz. Ha három perc jutott rá, három perc volt. Ha közben végig zajos volt a ház, zajos volt.
És valahol a számolás alatt, két szám között, néha megtörténik: egy pillanatra nincs következő gondolat. Nem te csináltad. Csak abbahagytad, ami eltakarta.
A műhely holnap is ott lesz, a feladatok is megvárnak. De néha megengedheted magadnak azt a néhány percet, amikor lekapcsolod benne a villanyt. A csend ott van, ahol most ülsz. Talán csak egyetlen kilégzés választ el tőle.
Mi történne, ha holnap nem öt perccel több időd lenne, hanem öt perccel kevesebb gondolatod?
Ha van gondolatod a bejegyzéshez, csatlakozz a beszélgetéshez Facebookon.