Anamnézis — amikor a megismerés emlékezés

A felismerés. Jártál-e már úgy, hogy hallottál valamit és nem csak bólogattál elismerően, hogy milyen igaz? Helyette elkapott az az érzés, hogy ráismertél valamire. Nem megtudtad, hanem mintha mindig is tudtad volna. Vagy talán nem is tudatosan tudtad, hanem érzed, hogy ez így van, csak valahol elfelejtetted.

A Földközi-tenger több pontján találtak vékony aranyfóliákat, beavatottak sírjába helyezve. Útmutató a léleknek a túlvilágon. Az egyik legkorábbi, a hipponioni, körülbelül i. e. 400-ból való. Azt írja:

Hádész házánál a lélek két vizet talál. Az egyik forrásnál fehér ciprus áll — ehhez ne menjen közel, ez a felejtésé. A másik a Mnémoszüné (Emlékezet) tava, hideg, folyó vízzel, előtte őrzők. A léleknek mondania kell egy mondatot, hogy ihasson belőle — és aki az emlékezet vizéből iszik, „a többi hérosz közt” jár tovább. A dél-itáliai és görögországi aranylemezek több változatban őriztek meg egy visszatérő mondatot:

„A Föld és a csillagos Ég gyermeke vagyok – de nemzetségem égi.”

Ez a mondat látszólag különleges státuszt jelent be, de talán épp az ellenkezőjét jelenti. Nem a kevesek kiváltsága, hanem közös emberi állapot, amit nem mindenki ismer fel.

Platón ennek a mozdulatnak nevet is adott: anamnézis. A Menónban (81c–e) azt mondja, a lélek halhatatlan, sokszor megszületett már, és valaha mindent látott — ezért a tanulás nem új tudás megszerzése, hanem visszaemlékezés. Egy geometriához nem értő fiúból puszta kérdezéssel hívja elő a megoldást: a fiú nem tanul, hanem felidéz (82b–85b).

Ugyanő az Állam végén meséli el Ér mítoszát (X. könyv, 614b–621d): az újjászülető lelkek átkelnek a Léthé síkságán, és isznak az Amelész — a Gondtalanság — folyójából, amelytől elfelejtenek mindent.

Poimandrész szerint, aki felismeri, hogy Fényből és Életből való, az újra az Életbe tér. A hermetikus szöveg itt gnózisról beszél, felismerésről — nem emlékezés-technikáról. A platóni anamnézis és a hermetikus gnózis rokon gondolat, de nem azonos tan. Mégis mind a kettő ugyanarra mutat: felismerni, kik vagyunk.

A Gyöngy-himnusz ugyanezt meséli el, történetként (Tamás cselekedetei 108–113). Egy királyfit Keletről Egyiptomba küldenek egy gyöngyért. Ott eszik az ország ételéből, elalszik, és elfelejti, ki ő és miért jött. Szülei levelet küldenek, amely sas alakjában repül hozzá: „Kelj fel, ébredj álmodból… Emlékezz, hogy királyok fia vagy! Emlékezz a gyöngyre, amelyért Egyiptomba küldtek!”

Ez az üzenet nem hoz új információt, nem tanítani akar — emlékeztet.

De ez a két forrás nem csak a túlvilágon áll egymás mellett. Ott áll minden napodban. A felejtés forrását ma nem kell keresni. Ott van a figyelmünkért versengő zajban, a sietségben és a megszakítottságban. Ehhez a forráshoz nem kell odamenni, magától kínálja magát. A másikhoz csend kell. Csak a zaj alatt hallani meg a kérdést, amit az őrzők feltesznek: ki vagy, és mit keresel?

Az emlékezés nem a múltról szól. Arról szól, kik vagyunk.

És a válasz, amit a léleknek tudnia kell, nem megszerzett titok. A legegyszerűbb mondat: a Föld és a csillagos Ég gyermeke vagyok. Talán te is hallottad már valamilyen formában. Volt-e olyan pillanatod, amikor egy mondatra nem új tudásként, hanem ráismerésként rezdültél?

Akkor talán már ittál abból a vízből — csak nem tudtad, melyikből.