Mi lenne, ha a lélek valóban végigmenne egy ilyen úton a születés előtt? Mit mondanak erről a különböző hagyományok? És miért tér vissza újra és újra ugyanaz a motívum:
hogy valamit elfelejtettünk, és az élet talán nem más, mint emlékezés arra, amit egykor tudtunk?
Meglepő módon ez a gondolat nem egyetlen vallás vagy filozófiai iskola sajátja. A világ különböző hagyományaiban újra és újra felbukkan ugyanaz a motívum: a lélek valahonnan érkezik, valamit elfelejt, majd földi élete során próbál visszatalálni ahhoz, amit elveszített.
A lélek útja a születés előtt, és különösen a felejtés pillanata a megszületéskor, az egyik legszebb, hagyományokon átívelő téma. Sokszor halljuk a fejtegetést, hogy van-e élet a halál után, vagy egyáltalán mi történik a halál után. Itt most az a kérdés, hogy mi van az élet előtt.
Vajon ha becsukjuk a szemünket, megállunk egy pillanatra, akkor meghalljuk a csendben ezt az ősi suttogást?
Az út kezdete
Sok spirituális hagyomány szerint a leszületés nem véletlen esemény. A lélek előbb szembenéz mindazzal, amit korábban megtapasztalt, majd kiválasztja azokat a tanulnivalókat, amelyek felé a következő életében el szeretne indulni. Egyes elképzelések szerint ebben segítők, vezetők vagy bölcs lények támogatják. Más hagyományok ezt egyszerűen az isteni rend részének tekintik.
A felejtés fátyla
A lélek áthalad a felejtés fátylán. Ennek során elfelejt minden tapasztalatot, tudást, amit összegyűjtött. Ez nem átok, inkább egy önkéntes választás, hogy minden lépés valódi lehessen.
Érdekes módon a felejtés motívuma nem csak egy modern spirituális elképzelés. Ezen motívum különböző hagyományokban is megjelenik.
Platón Az állam X. könyvében egy pamphyliai vitézről ír, aki elesik egy csatában. Saját temetésén éled fel, ahol isteni küldetésként számol be túlvilági létéről. A lélek sorsáról egy kozmikus helyen bírák döntenek. Egy ragyogó fényoszlopnál (a világmindenség órsójánál) a lélek lehetőséget kap a következő életének kiválasztására. Mielőtt visszatérnek, inniuk kell Léthé (a feledés) vizéből.
A római neoplatonizmus hagyományában minden az Egyből árad ki. Macrobius műve szerint (Commentarii in Somnium Scipionis) a lélek a Tejútról leszállva áthalad a hét bolygószférán és mindegyiknél magára ölt egy réteget.
A Hermetizmus szerint (Corpus Hermeticum I. – Poimandrész) a lélek hét szférán keresztül emelkedik és mindegyiknél leadja az ott felvett szenvedélyt. Leszálláskor pedig minden szférán felvesz egyet-egyet.
Több gnosztikus rendszerben a lelkek a mennyei szférákból szállnak alá az anyagi világba. A transzcendens Istentől (az Egytől) származó isteni szikra (pneuma) beleesik az alsóbbrendű világba, de közben át kell haladnia a hét égbolton. Minden égbolton megfosztják egy-egy isteni tulajdonságától, amelynek során elveszíti emlékeit. A szabadulás (gnózis) nem a hit, hanem megismerés, a visszaemlékezés során érkezik el.
A zsidó hagyományban Talmud Niddá traktusának 30b lapja a hagyomány legmélyebb filozófiai tanítása az emberi létről. A magzat a méhben megtanulja az egész Tórát egy angyal segítségével, továbbá a legmélyebb isteni bölcsességet és a lélek küldetését a világban. A fején égő gyertya (isteni fény) segítségével a magzat a világ végétől a végéig lát. A magzat születése pillanatában az angyal a szájára üt, amitől az mindent elfelejt. A néphagyomány szerint a felső ajak feletti barázda (philtrum) ennek az ütésnek a nyoma.
A kabbala hagyomány szerint a lelkek a testet öltés előtt is léteznek. Isteni szikraként ereszkednek a fizikai világba, hogy küldetésüket teljesítsék és tapasztalásuk által emelkedjenek.
A tibeti buddhizmus szerint a tudatfolyam a bardóban, a köztes állapotban halad tovább. A hétköznapi tudat a bardón át a korábbi élet emléke nélkül születik újra.
A hit ugrása
A lélek útjának legbátrabb pillanata, a megszületés. Minden emlék és bizonyosság nélkül a lélek belemerül az anyagi világba és megszületik egy emberi testben.
A részletek különböznek, ahogy a történetek is. A közös gondolat valahol mindegyikben ugyanaz: valamit elfelejtünk a megszületéskor: Léthé, az angyal ütése, vagy a szférák fátyla mind-mind erről beszél. Az elcsendesedés, a kontempláció lehet az út, hogy újra meghalljuk azt, amit elfeledtünk.
Vajon miért ugyanaz a történet született meg újra és újra a különböző korokban és kultúrákban?
Ha valóban van valami, amit elfelejtettünk, azt talán nem a zajban találjuk meg újra. Talán akkor, ha elcsendesedünk.
Te mit hallasz meg a csendben?
Ha van gondolatod a bejegyzéshez, csatlakozz a beszélgetéshez Facebookon.