Csillagmag, indigó, kristálygyermek

Felmerült-e már benned, hogy a létezésed több annál, mint elsőre gondolnánk? Egy érzés, hogy idegenek vagyunk a saját testünkben? Egy megmagyarázhatatlan honvágy egy olyan hely iránt, amit sosem láttunk? Ez lehet egy csendes bizonyosság, hogy ennél több van. Aki ilyet érez, nem képzelődik és nincs is egyedül. Ez az egyik legősibb emberi érzés.

Ma sokféle nevet adunk ennek. Azt mondjuk, hogy csillagmag vagyok. Indigó. Kristálygyermek. Mintha maga az érzés volna a bizonyíték arra, hogy idegennek érzed magad: hiszen máshonnan jöttél – egy távoli csillagról egy különleges, most születő nemzedék tagjaként.

Ez nagyon vonzó gondolat, mert egyszerű választ ad. Csakhogy maga az érzés sokkal régebbi, mint ezek a nevek. És akik időtlen idők óta hordozzák, megtanultak róla valamit, amit a nevek elfednek.

Platón Timaiosz című dialógusában azt írja, hogy a Demiurgosz minden lelket egy-egy csillaghoz rendelt. A lélek születésekor innen indul földi útjára és ha összhangban él valódi természetével, végül visszatér eredeti helyére.

A csillag itt nem dísz, hanem az eredet és a beteljesedés jelképe. Ahonnan a lélek elindul és ahová végül visszatérhet.

Évszázadokkal később Ágoston már nem csillagokról beszélt. Egyetlen mondatba sűrítette össze ugyanazt a nyugtalanságot (Vallomások 1.1):

Magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.

A kor és a kép is teljesen más, mint Platón esetében. De a honvágy ugyanaz.

De nem csak ők. A Biblia újra és újra azt mondja az emberről, hogy idegen ezen a földön. Nem csak néhány kiválasztott, hanem mindenki. Ábrahám idegennek és jövevénynek nevezi magát a földön (Ter 23,4), a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja az igazakról, hogy “idegenek és vándorok a földön” (Zsid 11,13). Mintha az otthontalanság nem hiba, vagy kiváltság volna, hanem magának az emberi létnek a természete. Sok hagyomány is azt sejteti, hogy ennek a honvágynak köze van valamihez. Valamihez, amit a lélek a születése előtt tudott, majd elfeledett. A korai gnosztikus hagyományok szerint az emberben egy isteni szikra él, amely elfelejtette valódi eredetét. Az élet nem új tudás megszerzése, hanem emlékezés arra, amit a lélek egykor ismert. De ez egy másik ösvény.

Fontos itt megállnunk egy pillanatra és észrevenni egy fontos különbséget a régmúlt és a most között. Egyik hagyomány sem csinált az érzésből címet, vagy rangot. Nem azt mondták, hogy különb vagyok, máshonnan való, esetleg kiválasztott. Ezt az idegenségérzést nem önmaguk díszítésére szánták, hanem iránynak. A honvágy nem arról szólt, hogy honnan jöttek, hanem arról: hová tartanak.

A csillag nem rang volt, hanem hívás.

Talán ezért is nem visz sehová, ha pusztán nevet adunk az érzésnek. A név kifelé mutat – egy távoli, ismeretlen csillag, egy különleges eredet felé. Megnyugtat, mert könnyű magyarázatot ad.Könnyű megelégedni egy címmel, és elfelejteni azt az utat, amelyre az érzés eredetileg hívott.

A hagyományok ennél sokkal többet és sokkal nehezebbet kértek. Nem azt mondták, hogy különleges vagy és légy rá büszke. Azt mondták, valahonnan jöttél és van hová hazatérned. És ezt a hazafelé vezető utat nem a származásod indítja el, hanem az, ahogyan élsz.

A nevek azt ígérik: különleges vagy. De a csend csak annyit kérdez:

Hazatalálsz-e?